Alex Swan-1

Az utcán sétáltam, és dalolgattam elég hangosan, de úgysem hallja senki. Kinevettem az embereket, loptam dolgokat, hergeltem az állatokat. Ez volt 10 évvel ezelőtt. Most már inkább leülök valahová, és az embereket figyelem, a párokat, a szerelmeket ahogyan szerelmes csókot esetleg puszikat váltanak egymással. Meguntam az életemet. 17 évesen autóbalesetben meghalni, és úgy élni tovább mintha misem történt volna, a családdal. Majd esténként hallgatni az imájukat hogy hozzon vissza az Isten. Egy reggel arra ébredni hogy nagy emberek teherautóba hurcolják a cuccaimat, és épp az ágyat emelik fel. Majd egy másik, amikor egyedül vagyok. A szüleim most már teljességgel elhagytak. Az öcsém mintha tudná hogy ittvagyok, de mégsem lát, csak bízik hogy egyszer megszólal egy hang a fejébe.

Ez az én történetem. Soha nem fogom elfelejteni amíg élek.

A mai reggelen elhatároztam hogy benézek a suliba, ahová eddig is jártam. Leballagtam az elhagyatott ház lépcsőjén, amit azóta nem közelítenek meg amióta levertem egy vázát, és a biztosítékokat kiégettem. Azóta mindenki azt hiszi hogy szellem lakik a házba. Vagyis pontosan jól hiszik.

Kiléptem az utcára, és a buszmegállóig elugráltam. Ott megpillantottam egykori barátnőmet, Bree-t.

-Szia Bree!-ordítottam neki a távolból.

Persze ő nem hallotta, de így legalább félig embernek, vagyis élőnek hiszem magam.

A busz is megérkezett, amire felszálltam. Leültem egy fiú mellé, és ott utaztam tovább a szőkék dumáját hallgatva. Örültek hogy süt a nap- ami sütött -de nem fognak jönni a legújjabb diákok. Kicsit le vagyok maradva, de mindegy is.

A busz megérkezett, és leparkolt. Mindenki szinte átment rajtam, és tüsszentett.

aMikor egy élőlény átmegy egy szellemen, vagy fordítva, akkor tüsszent. Az élő. Szóval besétáltam a jól ismert épületbe, és Bree-t kezdtem el követni. Talán én is beülök egy órájára. A matek terem felé igyekezett. A tanár még nem volt bent szerencséjére, leült a padba, és mosolygott. Na ennek mi baja? Aztán megláttam Josh-t. Ő az a barom volt aki minket mindig cikizett vagy ilyesmi. Megcsókolta. Mi? Megcsókolta? Jesszus BRee!

-Bree! Az istenit! Undolrító!-kiáltottam rá. Hülye szellemesdi!

-Szeretlek.-motyogta Bree Josh-nak.

-Én is baby!

-Undorítóak vagytok! Josh te szemétláda!-kiáltoztam az arca előtt, és pofonvágtam. Volna. Helyette csak tüsszentett egyet , és folytatták tovább a nyálharcot.

Idegesen tépkedtem a hajam, közbe gondoltam egyet, és hazaillantam. Szellemtulajdonság az illanás.

Otthon fogtam magam és leültem a Tv-hez. A távirányító átesett rajtam. Az idegességtől nem tudtam koncentrálni hogy nálam maradjon.

-Nyugi.-mondtam magamnak.

Újból a távirányítóhozt nyúltam, ami most már a kezembe is maradt.Rátettem valami zenecsatornára, és azt kezdtem el nézni, amíg el nem nyomott az álom. Este fél nyolckor felkeltem, a TV még mindig szólt. Kikapcsoltam, és kimentem a városba és kimentem a városba sétálgatni.

Másnap ismét az iskolába mentem, felkészülve felkészülve mindenre. A buszon a szőkék mindenről pletykáltak, főleg arról hogy ma Bree Josh autójával megy iskolába, meg hogy tegnap Mike összeesett vércsoportelemzéskor.

A busz mint tegnap, most is leparkolt. Egy ismeretlen kocsi állt a parkolóba. Egy szürke Volvó. Egy válrándítással továbbmentem. Valaki új kocsit vett magának. Szokás szerint ma is esett az eső, így még én is eláztam. Attól hogy nem lát senki adok a külsőmre oké?

Az egyik sarokba megláttam Jessica-t, ahogy a telefonján ül. Odamentem, és megnéztem hogy mit csinál. Egy Sms-t írt. Nyálasat, és csöpögőt, majd végignéztem rajta.

-Wáá Jess! Jó kurvásan felöltözték ilyen esőbe.-nevettem el magam.

ELindult az első órájára, és én úgy gondoltam hogy ma vele megyek.

Beült a biológia terembe, és én mellé ültem.

-Gyere már! Siess már!-motyogta maga elé Jess.

Megforgattam a szemeimet, és amikor ledöbbenten nézett az ajtó elé, én is odafordultam. Egy fehér bőrű, bronz hajú fiú állt ott.

-Lehet hogy jó pasi, de nem hozzád illik. -mondtam egykori barátnőmnek, és felálltam. A tanár is bejött. -Helló Mr. Sanders!-köszöntem nevetve.- Tudja nem volt a temetésemen. Azt hittem hogy legalább eljön, hiszen én voltam a legjobb tanítványa.

Elkezdte az órát. Felültem a tanári asztalra, és végignéztem a termen. Az új srác mintha engem nézett volna. Hátranéztem, és a tanár épp a táblára írt. Biztos hogy őt nézi.

-He! Olyan mintha engem néznél!-intettem neki. Elég hülyén éreztem magam amikor összeráncolta a szemöldökét. Nem láthat. -nyugtattam magam.

Átmentem a terembe, ahol Bree-nek volt órája. Úgy értem átillantam. Egyedül ült, így könnyedén lelibbentem mellé.

-Szasz! A bioszba van egy gyerek, az a bronzféle hajú! Mintha engem nézett volna!! Persze tudom hogy nem láthat, de idegesítő.-beszéltem neki, nem mintha értené.

Kicsengettek.

Exbarátnőm úgy pattant fel, mintha puskából lőtték volna ki! Én is utána siettem, és a menzán kötöttünk ki, ahol mindenki ott volt. Leült egy asztalhoz ahol a pasija is ott volt, majd beszélgetni kezdtek.

-Uncsíí-visítottam kibírhatatlan hangon. Tovább folytatták a beszélgetést, én pedig körbenéztem. Megpillantottam a bronzhajút, feléjük siettem, az asztalakon, és az embereken keresztül, majd lepattantam melléjük. Öten voltak.

-Olyan volt mintha...-felém néztek, mind az öten, egyenesen rám.-néztél volna órán...-mondtam az utolsó szavakat hosszasan elnyújtva.-engem bámultok?-fagytam meg.

-Ki mást néznénk? Senki nincs itt.-mondta a hosszú szőke hajú.

Még jobban lefagytam.

-Akkor most elhúzom a csíkot!-mutattam az ajtó felé, és felpattantam.

Ismét mindenkin, és mindenen átgázoltam, majd eszembe jutott az illanás. Egyszerűen eltűntem. De nem ment zökkenő mentesen, mert az egyikük, akivel először találkoztam megérintette a kezem, így ő is velem jött. A házamnál álltunk, bent a szobámba.

-Ki és mi vagy te?-húzódtam a szoba legtávolabbik pontjába.

-Edward Cullen vagyok. Ez... Mi ez?-mutatott maga elé.

-Tü... tünj innen!-dadogtam el rémülten.

Senki sem lát, de az ő asztalánál mindenki rám nézett.

-Nem, amíg el nem mondod hogy mi volt ez!

Kezdtem félni tőle. Csak nem valami sátánisták vagy mik!

Nyeltem egy nagot, majd az erdőbe illantam. Onnan egy bokor mögött néztem hogy mikor tűnik el. Kijött az ajtón, amitől megnyugodtam. Legfalább nem marad ott. Behunytam a szemem hogy teljesen lenyugodjak.

Mély levegő...

Ki, be...

Hátulról egy hideg érintett meg. A szemeim kipattantak, és hátrnéztem. Edward állt ott, és fogott le. Így illanni sem tudok előle, mert jön velem.

-Mit akarsz tőlem?-léteznek szellemvadászok vagy ilyesmik? Mert akkor ő tuti az!

-Megtudni hogy ki vagy. -mondta nemtörődöm stílusbe, de mégis kíváncsian.

-Alex Swan.

-És mi?

-Miért akarsz mindent tudni? Én is kérdezhetném tőled!

Erősebben kezdte el szorítani a kezemet, amitől még jobban fájt. Felszisszentem. Ettől kicsit lazábbra fogta a fogását. Egy másik ember került a szemem elé, ő is ebédelt az asztalnál.

-Ó! Jó hogy megtalállak titeket! -nevetett 1000 wattosan.

-Mit akarsz Emmett?-szóval így hívják.

-Semmit csak jöttem megnézni hogy mi történik itt.-kacsintott kacéran, amitől egy terv fogalmazódott meg a fejemben.

-Nem foghatna le inkább ő hogy jobban lássam a csini pofidat?-kérdeztem ugyanolyan kacéran Edward-tól.

-Add ide öcsi! Majd én lefogom neked!-pattant fel máris Emmett a terv szerint.

Ugyanolyan pózba Emmett fogott le. Edward mondott valamit olyan halkan hogy én nem hallottam, majd elsuhant. Nem illant ahogy én, mert láttam az elmosódott csíkot.

-Meglepődtél kiscsaj?-kérdezte nevetve Emmett.

-Te is tudsz ilyet?

-Persze!

-Megmutatod?-kérdeztem csípőmet kicsit megmozdítva.

-De Ed azt mondta ne engedjelek el!-értetlenkedett.

-Én nem tudok gyorsan futni, szóval simán elkapnál!-emlékesztettem a nem valóságosra.

Gondolkodot egy kicsit.

Éreztem hogy a karjai folyamatosan lazulnak, és lassan elengednek.

-Ne engedd el!-hallottam meg idegesítő Edward hangját.

Mélyet horkantam, és gyorsan, mégis halkan kezdtek el beszélni. Majd Emmett felkapott, és őrült gyors tempóban kezdett velem szaladni.

Egy kanapéra tett le egy nagy házban. Nem engedett el, de valaki rákötött valamit a csuklómra, és mikor felnéztem, Edward volt az.

Megeresztettem felé egy kedves mosolyt.

-Mit csinálsz most?-kérdeztem még mindig idétlenül vigyorogva.

-Rákötöm a csuklódra, majd az enyémre is, így a monekuláink és a DNS-ünk összefüggésbe lesz, És valami elektronikus izéink is, így nem tudsz elillanni. Csak velem.

-Szuper ötlet!

A vigyort letöröltem az arcomról, és a kanapé karfáján megtámasztottam a fejem.

-Most minek legyek itt?-kérdeztem tőle unottan.

-Mert Carlisle meg akarja nézni hogy milyen fajzat vagy.

Bekapcsolta a Tv-t, és azt kezdte nézni. Nem hiszem hogy a műsor érdekelte volna, inkább mélyen a gondolataiba merült.

Amikor azt észleltem hogy nem figyel teljesen, óvatosan felvettem a kötelet, és kezdtem kicsomózni.

-Meg ne merd tenni!-fogta le a kezem, és bíztatólag morgott egy vadállatiasat.

-Nyugi!-néztem rá döbbent szemekkel.

Visszaült a helyére, és a TV-t kezdte el babrálni. A távirányítóval persze.

Elkezdtem gondolkodni. Tehát... Ha ez a kötél nem működik, akkor én el tudok menni, nélküle. Ha jön velem, háőt akkor.... akkor azért egy próbát megért.

elkezdtem a szobámra koncentrálni, és sikerült. A szobámba ültem, de Edward is jött velem.

-Csak megnéztem hogy jól van e a szobám.-motyogtam, és visszamentem oda, ahol eddig voltunk.

Morgott még egyet, majd apró mosoly terült szét az arcán.

Kezdtem ideges lenni. Ezek tényleg valami szelleműzők. Lélegeztem egy mélyet, majd a bejárati ajtó kinyílt. Bejött a többi gyerek aki a menzán kajált, a végén egy szőke férfival, aki 15 felett lehetett.

Odajött hozzám, és bemutatkozott.

-Szia, én Carlisle Cullen vagyok.

-Oké.-mondtam neki, bemutatkozásképpen, hogy legalább fogja fel hogy nincs kedvem társalogni.

-Edward, miért kötötted magadhoz?-fordult az említett felé.

-Ilyen a szerelem apa!-kiáltott ide Emmett nevetve.

-Mert elillan.-szinte köpte felém a szavakat.

Hátammögé tettem a kezem, és úgy dúdoltam egy dalt, hogy ne legyen észrevehető hogy a kötelet bontom ki.

-Te mi vagy?-jött felém. A kíváncsisága legyőzte.

Sikeresen kibontottam a csomót, de a kezem mögém szorítottam.

-Az éjszakák réme, az emberek legnagyobb félelme.-mondtam kísérteties hangon, közelhajolva hozzá.

Egy sikeres pillanat, előrerántottam a kezem, tapsoltam egyet, és máris a saját szobámban találtam magam.